Oiolosselôte - Genesis 28

Huszonnyolcadik fejezet

Jákób Mezopotámiába megy

"Előhívatá azért Izsák Jákóbot, és megáldá őt, és megparancsolá néki és mondá: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl. Kelj fel, menj el Mésopotámiába, Bethuélnek a te anyád atyjának házához, és onnan végy magadnak feleséget, Lábánnak a te anyád bátyjának leányai közűl. A mindenható Isten, pedig áldjon meg, szaporítson és sokasítson meg téged, hogy népek sokaságává légy. És adja néked az Ábrahám áldását, tenéked, és a te magodnak te veled egybe; hogy örökség szerint bírjad a földet, melyen jövevény voltál, melyet az Isten adott vala Ábrahámnak."

(1Móz 28: 1-4)

Ez volt a legkézenfekvőbb parancs, amit Izsák kisebbik, áldott fiának adhatott. Hatott a bogár. Újra feléledt Izsákban az isteni félelem régi ereje – talán már utoljára. Már pontosan tudja, hogy szelíd gyermeke mire hívatott. Fölizzott benne a régi parázs: elmélkedett atyja, Ábrahám tettein, életén, Teremtőjével való kapcsolatán, ígéretén és jövendölésén. Felelevenítette eddigi saját életútját. Noha az nem volt olyan mozgalmas, fölért atyjáéval, és mint eszköz, az Isten kezében épp oly értékes is, mint amaz. Ezt az értéket Jákób fogja továbbvirágoztatni. Egyúttal olyan próbákon kell majd bizonyítania hitét, amelyek eddigi ősei életét még nem érintették. Lépésről lépésre minden lehetséges emberi tulajdonságot mérlegre kíván tenni a Mindenható, amelyeknek létjogosultságát megkérdőjelezte Sátán. Ezért aztán a vérvonal minden tagjának erősen eltérő életutat kell bejárnia mindaddig, míg az összes vitakérdés terítékre nem kerül a Mennyei Bíróság asztalán.
Izsák is épp most vizsgázott kitűnőre életútja utolsó, nagy horderejű döntése révén. Nem véletlen, hogy még évezredek múlva is oly sokat tanulhatnak tőle a jó szándékú egyének.
A gondolatsor végén megfogalmazott áldás már szinte ajándékként került ajkára. Jutalmul tódulhatott ki az isteni szó szájából, hogy ezzel is további istenfélelemre, és az isteni terv maradéktalan előmozdítására buzdítsa fiát.

"Elbocsátá azért Izsák Jákóbot, hogy menjen Mésopotámiába Lábánhoz a Siriabeli Bethuél fiához, Rebekának, Jákób és Ézsaú anyjának bátyjához."

(1Móz 28: 5)

Izsák még utoljára visszanyerte régi önmagát, s határozott hangon tett intézkedéseket azért, hogy a vérvonal következő fonala az őt megillető karmát járhassa végig. Már nem ellene, hanem érte tesz.
A Teremtő a körülményeket használja fel arra, hogy fényesítse arcunkat, csiszolja szívünket, hogy alkalmassá tegyen bennünket arra, hogy majd részt vehessünk abban a hatalmas, mindent magába foglaló munkában, amely egyszer, s mindenkorra egyesít minden égit és földit egyaránt egy tökéletes egységben.

Ézsaú második házassága

"És látá Ézsaú, hogy Izsák megáldotta Jákóbot, és elbocsátotta őt Mésopotámiába, hogy onnan vegyen magának feleséget; és hogy mikor áldja vala, parancsola néki, és monda: Ne végy feleséget a Kananeusok leányai közűl; és hogy Jákób hallgata atyja és anyja szavára, és el is ment Mésopotámiába; és látá Ézsaú, hogy a Kananeusok leányai nem tetszenek Izsáknak az ő atyjának."

(1Móz 28: 6-8)

Jóllehet Ézsaú igen jól megfigyelte ezeket a dolgokat: de a velük kapcsolatos következtetéseit már egyáltalán nem a szeretet építette fel benne. Nem a szüleit vagy a testvérét szerette, hanem azt az életet, amelyet apja vagyonából megengedhetett magának. Nem a szülei kedvét kereste, hanem épp a szenvedésüket okozta tetteivel. Már önmagában a vadászó életmód is Isten ellen való – lásd Nimród életét. Az viszont, hogy olyan lányokat vesz feleségül, akik nem éppen erkölcsös viselkedésükről híresek: egyenesen szembeszegülés, tudatos ellenszegülés annak a Teremtőnek, aki az ő életét is megalkotta.
De Ézsaú ennél is továbbmegy. Egyenesen bosszút forral szülei ellen. Hogyan is?

"Elméne Ézsaú Ismáelhez, és feleségűl vevé még az ő feleségeihez Ismáelnek az Ábrahám fiának leányát Mahaláthot, Nebajóthnak húgát."

(1Móz 28: 9)

Íme a hosszú út első lépése. Mivel jól megfigyelte, hogy szüleinek fájdalmat okoz az ő két felesége, harmadikat is vesz melléjük á persze ezt sem Jehova imádói, hanem a Vele ellenszegülők közül. Másfelől viszont a szívében lévő kettősséget is próbálta feloldani az által, hogy azt gondolta: ha atyja rokonságából vesz magának feleséget, talán megenyhülnek majd irányába, s méltóbb áldást csikarhat még ki atyjából. Hisz a két fiú közül csak ő marad itthon; ő kell, hogy atyja szívébe visszaköltözzön. Micsoda feloldhatatlan dipólus!

"Jákób pedig kiindula Beérsebából, és Hárán felé tartott."

(1Móz 28: 10)

Jákób életútja tehát új irányt vesz. Ez már sokkal mozgalmasabb és izgalmasabb lesz, mint az eddigi. Új emberekkel, új helyzetekkel, új álnokságokkal kell szembenéznie, s mid ezek között kell embernek maradnia; méghozzá Istennek tetsző módon. Tudja most már, hogy az isteni vérvonalat ő gombolyítja tovább, s majd az ő utódai fogják azt célja felé továbbítani.

Jákób égbe érő lajtorját lát

"És juta egy helyre, holott meghála, mivelhogy a nap lement vala: és vőn egyet annak a helynek kövei közűl, és feje alá tevé; és lefeküvék azon a helyen. És álmot láta: Ímé egy lajtorja vala a földön felállítva, melynek teteje az eget éri vala, és ímé az Istennek Angyalai fel- és alájárnak vala azon."

(1Móz 28: 11, 12)

Ilyet egy materialista szemléletű ember nem láthat. Ez a látvány nyilván nem a durva-fizikai világból származik, de még csak a finom-fizikai – vagyis asztrális – létsíkról sem. Jákób – akárcsak a vérvonal többi tagja –, szellemi látásmóddal bír. Hisz csak így lehet közeledni a Világegyetem Teremtőjéhez. Tetteinkkel csupán megmutatjuk mások számára, hogy hogyan viszonyulunk Hozzá, és embertársainkhoz. Jákób eddigi élete során elnyerte azt az áldást is, amely képessé teszi őt arra, hogy bepillantást nyerjen a szellembirodalomba.
Ilyen látványban ráadásul akkor lehet része az áldott egyénnek, amikor már fizikai tevékenységét kikapcsolta az elméjéből: pihenőre tért, és már csak a szellemi dimenziók élnek az agyában aktívan. Ez a létsík ugyanis nem pihen, s amikor az elme felett átveszi az uralmat, a tiszta szívű embernek megmutatja mindazt, amire az élete során (nem csak az épp aktuális karmája során) szüksége van ahhoz, hogy helyes döntéseket hozzon.
Saját szemléletmódjának megfelelően tehát betekintést nyer abba a kapcsolatba, amely a fizikai világot összeköti a szellembirodalommal. Egy égig érő létra formájában látja ezt. De miért is látja?

"És ímé az Úr áll vala azon és szóla: Én vagyok az Úr, Ábrahámnak a te atyádnak Istene, és Izsáknak Istene; ezt a földet a melyen fekszel, néked adom, és a te magodnak. És a te magod olyan lészen mint a földnek pora, és terjeszkedel nyugotra és keletre, északra és délre, és te benned és a te magodban áldatnak meg a föld minden nemzetségei."

(1Móz 28: 13, 14)

Tehát maga az Isten kívánt közölni Jákóbbal egy újabb lélegzetelállító jövendölést. Ezért láttatta vele mindezt. A Teremtő megerősítette a szövetségét a földi vérvonallal, és egyben egyértelművé tette Jákób számára, hogy ő a vérvonal következő láncszeme. Megismétli számára mindazt, amit Ábrahámnak, majd atyjának, Izsáknak mondott. Vagyis, hogy nekik adja ezt a földet, melyen élnek; és áldásává lesznek az egész emberiségnek. Óriási kiváltság ilyen ígéret várományosának lenni, és egyben hihetetlen felelősség is. Vajon megfelel-e neki?
Egyúttal ilyen kiváltságban van része mindazoknak, akik az Istent őszintén keresik, s meg is találják, illetve elindulnak a hozzá vezető úton. De nézzük, hogyan bátorítja tovább Jákóbot, hogy a nagy kiváltságtól kétségbe ne essen.

"És ímé én veled vagyok, hogy megőrizzelek téged valahova menéndesz, és visszahozzalak e földre; mert el nem hagylak téged, míg be nem teljesítem, amit néked mondtam."

(1Móz 28: 15)

Micsoda megnyugvást jelent tudni, hogy utunkat nem kisebb személyiség kíséri, mint maga a hatalmas Mindenható. Bármit teszünk, bármi történik velünk, bármilyen ellenséggel, furfanggal vagy próbával találjuk magunkat szembe, bármilyen falnak ütközünk; a legnagyobb Tudás, Tanító, Atya fogja a kezünket, és vezet bennünket a kimenekedés útjára. Ő csiszolja a szívünket, és élesíti elménket, hogy minél hatékonyabban tudjuk követni Őt.
Magyarázata is van ennek az eljárásnak. Jákób nem más, mint a Teremtő eszköze ezen a csodálatos úton. Így az Isten, mint ilyet tart maga mellett, és vigyáz rá. A legnagyobb kiváltság, ha egy ember a Teremtő, az Isten eszköze.
Végül is mindnyájunkkal valamely szellemi erő rendelkezik. Emberi szabadságunk abban áll, hogy megválaszthatjuk: mely szellemszemély eszköze kívánunk lenni. A Teremtő eszközének lenni azt jelenti, hogy a Világegyetem hierarchiai rendjének, vagyis a tökéletes rendnek a láncszemévé válunk. Így biztosított számunkra legboldogabb, legmegelégedettebb, legbiztonságosabb, legcélravezetőbb és legtökéletesebb élet mind közül. Ezért küzdünk az Isten oldalán; és célunk, hogy másokat is erre ösztökéljünk. Meggyőződésem, hogy minden jó szándékú ember előbb-utóbb erre az útra lép. A Teremtő bennünket használ fel arra, hogy felkutassa őket – persze nem maga miatt, hisz Ő ismeri mindegyiket –, és láthatóvá tegye mindnyájunk számára, földön és az égen egyaránt.
Ahhoz, hogy erre a munkára felhasználjon bennünket; valójában velünk kell, hogy legyen, és fognia kell a kezünket az út végéig, ami a Vele való újraegyesülés.

"Jákób pedig fölébredvén álmából, monda: Bizonyára az Úr van e helyen, és én nem tudtam. Megrémüle annak okáért és monda: Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja."

(1Móz 28: 16, 17)

Micsoda megdöbbentő felfedezés! Nem egy közönséges helyen hajtotta le a fejét, hanem az Isten szellemi házában, amely közvetlen kapcsolatban van az égi birodalommal.
Miért gondolhatja ezt így? Korábban elsősorban fizikai tevékenységekkel volt elfoglalva. Jóllehet esténként rendszeresen tanulmányozta Isten tulajdonságait, szavait; mégis most ért el egy olyan megnyugodott szellemi állapotba, hogy valóságosan is be tudja fogadni Őt a szívébe. Hosszú úton jár, a lábai automatikusan lépegetnek, egyik a másik elé; így gondolatai és érzelmei szabadon szárnyalhatnak, akár naphosszat is. Íme a lehetőség, hogy alaposan kiértékelje mindazt, amit Teremtőjétől eddig tanult; és összehasonlítsa azokat ősei és saját élete eseményeivel. Mindezt nyíltan, őszintén kereste, és igyekezett Isten tulajdonságaival és szavaival összhangba hozni. Kitisztult a szíve, és végképp alkalmassá vált arra, hogy a Mindenható most már személyesen is meglátogassa őt, és a fentieket közölje vele. Hát nem nagyszerű esemény egy földi halandó számára!

Jákób fogadást tesz Béthelben

"És felkele Jákób reggel, és vevé azt a követ, melyet feje alá tett vala, és oszlopul állítá fel azt, és olajat önte annak tetejére; és nevezé annak a helynek nevét Béthelnek, az előtt, pedig Lúz vala annak a városnak neve."

(1Móz 28: 18, 19)

Jákób, miután rádöbben, hogy hol is van, megszenteli a helyet. (Természetesen nem maga a fizikális hely válik szentté – az csupán jelképévé válik annak a tett-sorozatnak, amelyen az Isten ezen szolgája jár.) mivel az égnek árnyéka a föld; így a szellemi tettek árnyéka a fizikális cselekedet. Ha egy fa árnyékát megszentelem egy csokor virággal: valójában a fát, s rajta keresztül annak szellemét tisztelem. Így van ez ezzel a hellyel is. A hely megszentelése valójában tisztelgés az Isten imént elhangzott igéje előtt, és megjelölése egy eseménysor ezen pontjának, amely immár bizonyosan a Paradicsomba vezeti annak élvezőjét, Jákóbot.
A Béthel szó héberül Isten házát jelenti.

"És fogadást tőn Jákób, mondá: ha az Isten velem leénd, és megőriz engem ezen az úton, a melyen most járok, és ha ételűl kenyeret s öltözetűl ruhát adánd nékem; és békességgel térek vissza az én atyámnak házához: akkor az Úr leénd az én Istenem."

(1Móz 28: 20, 21)

Viszonozza Jákób Teremtője gesztusát, s szövetséget köt Vele. Természetesen eléggé földieknek tűnnek közeledési feltételei; de sohase felejtsük el, hogy bármi, ami a Bibliában (vagy egyéb szent könyvekben) leírásra kerül, annak többdimenziós jelentése van. Itt tehát nem egyszerűen a fenti szükségleteinek fedezéséről szól Jákób; inkább arról, hogy útjának végigjárásához szüksége van bizonyos dolgokra gyarlósága miatt, amit természetesen Attól várhat, aki az útján el kívánja kísérni. Ebből tudja a bukott szív, hogy valóban gyümölcsöző a kapcsolatuk – de már nem emberi szemszögből, hanem felülről tekintve rá.

"És ez a kő, a melyet oszlopul állítottam fel, Isten háza lészen, és valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom."

(1Móz 28: 22)

És itt lefektetett Jákób egy igen fontos alapelvet, amely évezredekkel később is hatást gyakorol az összes vallásra. Az ember által megtermelt javak tizedrésze a továbbiakban az Istent illetik. No, nem azért, mintha szüksége lenne rá, hisz Övé az egész világ. Inkább az illető adakozóinkább a Világegyetem más szereplői felé tesz tanúbizonyságot arról, hogy ő az Isten munkáját kívánja elősegíteni ezzel, s háláját igyekszik kimutatni mindazért, amit neki a Teremtő ad azért, hogy életét leélhesse, s Vele összhangba hozza. Ez csak kettőjük (az Isten és az ember) együttműködésének eredményeképpen lehetséges. Másfelől ez jelképes áldozat is az ember részéről mindazon embertársaiért, akiket a Teremtő még ezután fog kiválasztani, és felkészíteni hasonló útra. Ő nem magának használja ezt a tizedet, hanem földi szervezete számára juttatja abból a célból, hogy további jó szándékú egyének kapjanak lehetőséget a fizikai világ fogságából való kiszabadulásra. Ez az ő váltságáldozatuk, hogy elinduljanak a számukra kijelölt úton. Ebből lehet ellátni, oktatni, képezni őket, s másokat is tájékoztatni a munka előmeneteléről. Ehhez bizony a földi viszonyok között a megtermelt javak bizonyos része szükséges. Az adakozó továbbá ezzel jelzi szándékát, miszerint ő részt kíván venni abban a világméretű munkában, amely által a föld minden nemzete áldásban fog részesülni.
Ehhez van szükség napjainkban egy olyan paradicsomi indíttatású gazdasági szerkezetre, amely anyagilag képes leginkább megalapozni ezt, s a továbbiakban nem az egyes emberek munkájának tizedét szükséges erre a munkára áldozni, hanem a föld lakosságának tizede lesz képes arra, hogy saját ellátásán túl, termelésének egészét a hatalmas munka oltárán égesse el, hogy szálljon fel annak füstje az égbe.